Michele Alboreto: egy olasz úriember Senna, Prost és a többi zseni árnyékában

Hírek


XPB Images
Hirdetés

Kétségtelen, hogy a nyolcvanas években voltak jobb versenyzők Michele Alboretónál. Viszont az olasz sem volt kutyaütő, sőt! Ki tudja, ha nem abba a korszakba születik, ma többszörös világbajnokként emlékezünk rá…

Hirdetés

Nehéz dolog egy olyan korszakban F1-es versenyzőnek lenni, ahol olyan nevek, már vagy akkor MÉG nem világbajnokok az egyszeri olasz pilóta ellenfelei, mint Ayrton Senna, Alain Prost, Keke Rosberg, Nigel Mansell, Niki Lauda vagy Nelson Piquet – és akkor olyan egyéniségekről még szót sem ejtettünk, mint az 1982-ben fájdalmasan korán elvesztett Gilles Villeneuve vagy a kanadai csapattársa, az ugyanabban a szezonban súlyos lábsérülései miatt visszavonulni kényszerülő másik ferraris, Didier Pironi.

Azért Michele Alboreto megpróbálta. Pláne súlyosbította az olasz helyzetét, hogy olyan legendás, de akkor éppen (vagy már) csak a közelmúltjukból élő istállóknál kereste a betevőjét (és a pontokat, a dobogós helyezéseket, na meg a futamgyőzelmeket), amelyekkel legfeljebb az lehetett a célja, hogy csipegessen a nagyon által az asztalon hagyott morzsákból.

Hirdetés

A kezdetek

Ezt viszont nem csinálta rosszul. Az 1956. december 23-án, Milánóban született Michele Alboreto viszonylag későn, tizenhét évesen kezdett versenyezni kisebb olasz formaautó-bajnokságokban (Formula Monza, Formula Italia), de gyorsan behozta a lemaradását (akkor ez azért még nem volt akkora, mint amennyire ma annak gondolnánk). 1978-ban már a March színeiben a Forma-3-ban versenyzett, 1980-ban pedig Európa-bajnok lett ebben a kategóriában, valamint harmadik lett az olasz bajnokságban.

Annak ellenére, hogy ekkor már egyre inkább elkötelezte magát a formaautózás mellett, nem zárt be maga mögött más autókat sem, és a Lancia gyári csapatánál 1980 és 1983 között elindult a hosszútávú-világbajnokságon is, amit ma WEC-ként ismerünk. És nem is volt reménytelen az ottani karrierje, lévén három futamot is nyert, 1982-ben például ötödik lett a bajnokságban.

#65 Lancia Beta Montecarlo Turbo: Eddie Cheever, Michele Alboreto, Carlo Facetti

1981-ben, élete első Le Mans-i 24 órásán második lett kategóriájában (összesítésben nyolcadik)

Na de vissza a formaautózáshoz! 1981-ben már a Formula-2-es bajnokságban vezethetett egy Minardit, végül aztán egy futamot tudott megnyerni, és nyolcadik lett a bajnokságban.

Tyrell

Látva az F2-ben mutatott teljesítményét, a szebb napokat is megélt Tyrrell lecsapott Alboretóra, és már az F2-vel egyidőben befogta őt a Forma-1-es munkára is. A szezon negyedik futamán, a San Marinó-i Nagydíjon megkapta a csapat dobálódó, négyes rajtszámú autóját, amiben addig már ketten ültek (három futamon!). Bár pontot nem szerzett, a csapat bízott benne, mert bár pontot nem szerzett, ebben az évben már nem kerestek helyette mást.

1982-ben és 1983-ban is maradt a patinás istállónál, és visszaadott valamit a Tyrell-szurkolóknak a régi idők sikereiből: mindkét szezonban szerzett egy-egy futamgyőzelmet, az utolsó kettőt a csapat történetében. Legjobb összetett eredményét 1982-ben érte el, ekkor nyolcadik helyen zárta a szezont, egy győzelme mellett még szerzett egy dobogót is, egy évvel bemutatkozása után, a San Marinó-i Nagydíjon.

Olasz a négyzeten

Michele Alboreto, Ferrari F187

Sokat vártak tőle a Ferrarinál – Alboreto kihozta a legtöbbet a lehetőségeiből

Látva az ígéretes olasz tehetséget, a Ferrari mindenható ura, a capo, Enzo Ferrari gyorsan lecsapott rá, és “hazavitte” őt, a legendás, de ekkor inkább csak sínylődő vörösökhöz.

A Ferrari Alboreto 1984-es érkezése előtt legutóbb 1979-ben, Jody Scheckter révén ünnepelhetett világbajnoki címet, olasz egyéni sikerig pedig egészen az ötvenes évekig kellett visszalapozni a történelemkönyvekben, egy bizonyos Alberto Ascari nevéig. Ennek megfelelően a Ferrari-tifosók, és úgy általában az olasz Forma-1-et szeretők elvárásai is Alboreto vállán nehezedtek, mindkét tábor tőle várta Olaszország újbóli megdicsőülését.

Meg Elio de Angelistől, aki ebben az évben még megelőzte őt a tabellán. Alboreto negyedik lett a Ferrarival első szezonjában, de sem neki, sem de Angelisnek, sem senki másnak nem volt esélye megszorongatni a brutális erőfölényben lévő McLarent, és két versenyzőjét, Alain Prostot és Niki Laudát. A McLaren annyira uralta ebben az évben a mezőnyt, hogy egy kivételével minden versenyt megnyertek: az egyetlen kivételt Alboreto zolderi sikere jelentette.

1985-ben Alboreto azt remélte, hogy a gumiszállítót váltó (Michelin helyett Goodyear) McLaren sebezhetőbb lesz, de nem lett igaza: bár az előző évi világbajnok, Niki Lauda ebben a szezonban csak botladozott, azért az egyetlen állva maradt McLarennel Alain Prost újabb erődemonstrációt tartott, és megszerezte pályafutása első világbajnoki címét. Ez volt egyébként “Albo” legsikeresebb szezonja a Forma-1-ben, két futamgyőzelemmel és további hat dobogós helyezéssel: ezek jutalma év végén egy vb-ezüstérem lett a mindenkit legyaluló Prost mögött.

 

A videón az 1984-es Európa Nagydíj leintése, az egyik leggroteszkebb befutóval. A második helyezett Alboreto és a harmadik Piquet autójából egyszerre (szerencséjükre már a célvonal után) fogyott ki az üzemanyag. Poénra vették a szerencsés végkimenetelt.

1986-tól még három szezonon keresztül vörösben versenyzett, azonban soha többet nem sikerült nyernie a Ferrari színeiben, 1988-ig mindössze hét dobogós helyezés jutott neki. 

Az utolsó évek a Forma-1-ben

1989-ben fél év erejéig még visszatért első csapatához, és első sikerei helyszínére, a Tyrrellhez, amellyel még egyszer, utoljára dobogóra állhatott Mexikóban. A szezont már a Larrousse-nál fejezte be, amely méltatlan volt addigi karrierjéhez, több alkalommal a versenyre sem tudta magát kvalifikálni.

Michele Alboreto, Tyrrell

Utolsó dobogós helyezése évében, 1989-ben, a Tyrrellnél

A kálvária 1990-ben és 1991-ben tovább folytatódott, ugyanis a Footwork Arrowsnál egyetlen alkalommal sem tudott pontot szerezni a gyengécske autóval, és továbbra is gondot okozott neki, hogy megfelelő időt autózzon az időmérőkön, hogy elindulhasson a versenyeken. 1992-ben, utolsó footworkös szezonjában azért még egyszer megrázta magát, és szerzett hat pontot, két ötödik és két hatodik helynek köszönhetően – ez a mennyiség és az ezzel járó konstruktőri hetedik hely elképzelhetetlen magasságokat jelentett az istálló számára. Alboreto ezzel egy felfelé ívelő pályára állította a csapatot, ugyanis a Footwork 1996-os, utolsó szezonjáig viszonylag rendszeres pontszerzőnek számított.

Utolsó két szezonjában tovább “turnézott” a kiscsapatoknál, utolsó évében, 1994-ben a Minardinál még búcsúzóul szerzett egy pontot, ezzel távozott a Forma-1-ből az év végén.

Michele Alboreto, Minardi 194 Ford

Utolsó F1-es szezonjában, a Minardival

Újra sportautók volánjánál

1996-ban, egy rövid amerikai, IRL-es kitérő után visszatért másik szerelméhez, a hosszútávú versenyzéshez, ugyanis volt még egy lerendezetlen ügye Le Mans-ban. Élete első huszonnégy órásán, 1981-ben második lett Eddie Cheever és Carlo Facetti csapattársaként saját kategóriájában (összesítésben nyolcadik), ezt mindenképp szerette volna túlszárnyalni. Visszatérése utáni második évében, 1997-ben ez végül össze is jött neki, skandináv csapattársaival, a svéd Stefan Johanssonnal és Tom Kristensennel abban az évben ők tették meg a legtöbb kört La Sarthe pályáján Porschéjukkal.

#7 Joest Racing TWR Porsche WSC 95: Michele Alboreto, Stefan Johansson, Tom Kristensen

1997-ben, a győztes Le Mans-i 24 óráson

1999-ben és 2000-ben aztán még két alkalommal járt közel a győzelemhez, mindkét Le Mans-i huszonnégy óráson harmadikként intették le őt és aktuális csapattársait. Utolsó szezonját 2001-ben futotta, és még ekkor is futamot tudott nyerni, az American Le Mans Seriesben övé lett a sebringi 12 órás győzelme Rinaldo Capellóval és Laurent Aiellóval.

Az, hogy sportautós pályafutása nem tudott még jobban kiteljesedni, egy tragikus balesetnek köszönhető: 2001-ben, egy lausitzringi Audi-teszt során elvesztette uralmát az autója felett, és halálos balesetet szenvedett. A baleset azért volt nehezen magyarázható, mert az Audi saját elmondása szerint is több ezer kilométert tett meg mindenféle probléma nélkül, több pályán is. Michele Alboreto mindössze 44 éves volt. Még mindig csak hatvan lenne…

2005-ben, amikor Giancarlo Fisichella dobogóra állhatott Monzában, Alboretónak ajánlotta az eredményt. “Tudom, hogy előttem Michele volt az utolsó olasz, aki a hazai versenyünkön dobogóra állhatott. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy versenyezhettem vele együtt. Ezt a sikert neki ajánlom.”

Amennyiben a későbbiekben sem szeretnél lemaradni a Forma-1 és a motorsport híreiről, kérjük, lájkold a GP-live.hu Facebook-oldalát.
Hirdetés
A Sauber a Hondával tárgyal

A Sauber a Hondával tárgyal

A Sauber 2018-ban a Mercedes, vagy a Honda motorjaival folytathatja tovább, miután valószínűleg nem újítja meg a szerződését a Ferrarival.

Cikk archívum...